Jungi aktív imagináció

A jungi aktív imagináció

A tudatos ego párbeszéde a tudattalanjával. A tudat aktív belépése, munkája és küzdelme a saját belső, élő, mitikus világával. A tudattalannal való kapcsolatba kerüléshez az egonak le kell szállnia annak mélységeibe. Az alvilágba vezető út veszélyes, próbákkal teli, de igazi fejlődés, gyógyulás e nélkül nincsen. A jungi lélektan éles különbséget tesz az imagináció aktív és passzív formái közt. A passzív imaginációban az egó engedi, megfigyeli, kíséri a jelenséget anélkül, hogy lényegében beavatkozna a folyamatba. Ha aktívabbá válik az egó, könnyen megzavarja a spontán imaginatív történést. Az aktív imaginációban a tudat éber és összeszedett, az egyén átéli, hogy eszével és szívével is jelen van, és mindkettő aktív. Az ego a tudattalannal kooperatív viszonyban van. Az ego nem kritizál, de elemzi, amplifikálja az átélt jelenségeket és párbeszédet folytat velük. (Ez a tudat és a tudattalan viszonyának fejlődésével érhető el: ellenségesség, tagadás – küzdelem – ismerkedés, barátkozás) Az aktív imagináció lényege a tudatos egyezkedés, párbeszéd. Pl. álom értelmezése aktív imaginációban, az álmot megelevenítjük és megtartott tudatossággal, kérdéseinket megfogalmazzuk az álomnak. Az éber álom kérdésünkre reagálva válaszol a maga szimbolikus nyelvén. Egy analógia, szimbólum sokszor sokkal hatékonyabb lehet, ha nem értelmezzük. Az álom nem feltétel, a belső csendben várhatjuk egy képnek, hangnak vagy egy mozdulatnak a megjelenését. Ha valaminek különösen nagy a belső jelentősége, ha megragadtunk valamit rögzíteni kell, pl. leírás, lerajzolás. Ne engedjük el, amíg fel nem dolgoztuk. A feltörekvő tudattalan tartalmak érettségi foka meghatározza, mekkora erővel igyekeznek tudatosulni. Az aktív imaginációval rokon az igazi hívők belső imaélete, imaküzdelmei, mikor angyalokkal, szellemekkel küzdenek, pl. Jákob az angyallal; vagy az alkimisták titkos elmélkedései, a sámánok utazása, szerzetesek meditációi.

Leuner: Katatim imaginatív pszichoterápia (KIP)

A KIP, vagy katatim képélmény egy mélylélektani pszichodinamikai alapokon nyugvó imaginatív pszichoterápiás eljárás, mely ma nemzetközileg ismert terápiás módszer. A módszert Hanscarl Leuner dolgozta ki, és 1955-óta vezette be a pszichoterápiák sorába, melyben az imaginációval és az imaginációban folyó pszichoterápiás munka az alapvető és központi történés. Nappali álmokkal, érzelemmel irányított képekkel dolgozik. Alapelve azon az eredendő emberi tulajdonságon alapul, hogy az ember képes szükségleteit, érzelmeit, félelmeit stb. spontán képi formában megjeleníteni.
A KIP a mélylélektani pszichodinamika elméletéhez orientálódik. Alapkoncepciója az, hogy a veleszületett ösztönök és affektusok, a kielégüléssel és annak megtagadásával kapcsolatos korai élmények tudatos, tudatelőttes és tudattalan emléknyomokat hagynak hátra. Ezek meghatározóak a belső Selbst, és tárgyreprezentánsok létrehozásában, és meghatározzák a fantáziavilágunkat is. Ez a fantáziavilág jelenik meg szimbolikusan a nappali álomtechnika képtartalmaiban. Az imagináció során a tudattalan affektus konstellációja, a konfliktus szerkezet és a belső tárgyak jelenítődnek meg. A nappali álomban lehetséges ezekkel a reprezentánsokkal és az infantilis interakciós mintákkal való foglalkozás. Az imaginatív tartalmakon végzett munka a tudattalanhoz közeli munkát jelent. Az imagináció pedig a korai képi gondolkodásba való regressziót jelenti. A képi jelleg közvetítő funkciót tölt be a tudattalan érzelmek konfliktusok és a tudatos megélés között, a képek és az érzelmek utólagos feldolgozása, az asszociációs technika alkalmazása révén erőteljesebben tudatosítható. Az imaginációkkal való terápia, a szimbólumokkal, a szimbólumokon való és így a tudattalanban végzett munkát jelenti. Ez lehetővé teszi az emocionális deficitek feltöltését, a személyiségszerkezet érését, a tudattalan konfliktusok feldolgozását a szimbolikus síkon. Az imaginációk a reflektáló gondolkodástól és az akarati impulzusoktól viszonylag szabadon keletkeznek, saját törvényeiknek engedelmeskednek. A páciensek képeikben szabadon mozoghatnak és cselekedhetnek, bár a terapeuta számos segítő kérdéssel, instrukciókkal befolyásolja azt.
A katatim képélmény egy szimbolikus, tudattalanhoz intézett kérdéssel indítható el, amely egy szimbolikus jelentésű képzeleti hívómotívum adása által történik meg. Ezt a hívómotívumot a terapeuta választja és adja a páciensnek. A kísérletileg bizonyított, statisztikailag nagymértékben fennálló korreláció a nyújtott szimbólum motívum és az érintett konfliktuskör között a 12 ún. standard motívum kifejlődéséhez vezetett, amelyek a terápiás imagináció kiindulási pontját képezik. A hívómotívumok között vannak széles merítésűek, melyek nem specifikus konfliktus területet állítanak be (pl. rét), és jól körülhatárolt tematikájúak is.
A terápiás munka két síkon folyik:
1 a szimbólummal és a szimbólumon történő munkát jelenti; a szimbólum megváltozása együtt jár a tudattalanban létrejött változással, ezáltal közvetlen feldolgozása történik a tudattalan ösztönrezdüléseknek, affektusoknak és konfliktusoknak. Mindez a terapeuta segítő, tevékeny, irányító részvételével történik.
2 a mélylélektani orientációjú beszélgetés, az érzelmek átdolgozása, a megismerésszerű tudatosítás.
A képi síkon a KIP-nek három terápiás dimenzióját különböztetik meg:
❖ a probléma feldolgozását a szimbólumon
❖ a korai hiányos tapasztalatok feltöltése, a nárcisztikus igények kielégítése a képi síkon
❖ az erőforrások aktiválása, kreatív problémamegoldás és szimbolikus próbacselekvés.
Az imaginációs motívum adása általi indukciója révén spontán regresszió történik, tudattalan tartományok aktiválódnak és egy affektusdinamikai folyamat indul be. A képszerűen kifejezésre jutó tudattalan affektuskonstellációk szorongást keltők lehetnek, és az Én megterhelését fokozzák. (Ezért kontraindikált a módszer praepszichotikus és pszichotikus páciensek esetén.)

Az imaginációs technika:
Az imagináció ülő vagy fekvő helyzetben történhet, ebben a páciens választhat, a nappali álom bevezetése a terapeuta részéről néhány nem szuggesztív utalással történik az ellazulásra vonatkozóan, de, ha szükséges szuggesztív utalást is adhat. Az imaginációt a terapeuta indukálja hívó motívumok adásával, és az egész imagináció alatt párbeszéddel kíséri a pácienst. Teljes kifejlődésükben a katatim imaginációk plasztikusak, színesek és három dimenziósak. A páciens saját imaginációinak a világában mintegy kvázi reális térben mozoghat, cselekedhet. Az imagináció által kibontakozó helyzetek hamarosan autonómmá válnak és akaratilag nem befolyásolhatóak minden további nélkül, ez különbözteti meg a katatim képeket az egyszerű fantáziaképektől. Kezdetben a terapeuta nagy hangsúlyt helyez arra, hogy az élménybe minden érzékszervi kvalitást bevonjon, ezért strukturáló kérdéseket használ az optikai, taktilis, akusztikus, olfaktorius érzékszervi benyomásokra, a testi érzékelésekre, és a testi reakciók észlelésére is. Így bontakozhat ki az elgondolt elképzelések helyett egy fantáziált képzeletvilág, amely megfelel a tudattalan projekcióknak. Az áttekinthetőséget biztosítják a rendelkezésre álló motívumok, melyek kristályosodási pontként szolgálnak a páciens individuális projektív tartalmainak a kifejlődéséhez. A motívum adása egy szabott lépcsőfok szerint (KIP alap-, közép-, felső foka) történik.

Az alapfok motívumai inkább igazodnak a korai, praeödipális élményvilághoz, azt engedik kifejezésre jutni. Az alapfok standard motívumai:
Virág: a KIP-be beszálló motívumként alkalmazzák. A virág formájában, kialakítottságában visszatükröződnek a korai személyiség alapvető jegyei, megmutatják a tárgykapcsolati készséget, önértékelést, önmagához való kapcsolatot.
Rét: széles megszólítást jelent, anyai, orális színezetű világot mutat a termékenysége
Patak: a folytonos lelki, érzelmi fejlődés kifejeződése, lelki energia, életösztön, életerő jelentéssel is bír.
Hegy: a teljesítmény, az igényszint, a követelmények apai világát szimbolizálja, de az apai introjektum visszatükröződése is.
Ház: a differenciálódott személyiség szimbóluma, annak különböző aspektusai a ház különböző helyiségeiben tükröződnek vissza.
Erdőszél: a tudatelőttes szimbóluma, az előlépő állatok, alakok, szimbólumalakok, tudattalan Selbst-aspektusok, szorongás által megszállt ösztönimpulzusokat, introjektumokat testesítenek meg.

A középfok standard motívumai: az ödipális fázis, és a késői fejlődési szakaszok problematikájához igazodnak
Fa: a kifejlődött személyiséget ragadja meg.
Állat: a személyiség ösztöndinamikai aspektusait fejezi ki.
Én-ideál: az önmegvalósítás aspektusait tükrözi.
A test belseje: a test libidinózus megszállását mutatja.
Három fa, állatcsalád: a családi struktúrát tükrözi vissza.
Oroszlán (egyéb vadállat): az ösztöndinamikai aspektust, az agresszív impulzusokhoz való belső viszonyt fejezi ki.
Rózsabokor, autóstop, gyümölcsfa: a szexuális ösztönimpulzusok aspektusait láttatják.

A felsőfok motívumai: a személyiség archaikus dimenzióival való további elmélyítését szolgálják.
Barlang: a körülvéve levés élménye, a praenatális élményvilág kifejeződése.
Mocsárlyuk: az anális és szexuális ösztönkomponensek fenyegető aspektusát ragadja meg.
Vulkán: archaikus ösztönkomponensek aktiválója.
Fóliáns: tudattalan felettes én tartalmakat tükrözhet.
Családi fotóalbum: a tudattalan családi mítoszt mutatják meg.

De a standard motívumokon kívül használható bármilyen szimbólum, ami a páciensnek vagy a terapeutának eszébe jut.

Ma reggel (még az ágyban fekve) meditációval próbálkoztam. Aktív imagináció lett belőle.
Elcsendesedtem, és megjelent az ajtó. Sokáig még a közelébe sem engedett, csak vagy 10 méterről lebegve nézegettem (testetlenül). Probáltam közelebb menni, de nem sikerült. Kérdeztem is, hogy "mi lesz már?" Majd hosszabb idő elteltével közeledni tudtam, mėghozzá olyan közel kerültem, hogy rátapaszthattam az orrom az ajtó üvegére, de előtte a kilincs szerű képződményt pásztáztam közelről, hogyan is tudnám megragadni és átmenni rajta, de nem sikerült még megfogni sem, és az ajtó sem volt még résnyire sem nyitva. Ezt követően volt az,   hogy az üvegre nyomtam az orromat. Láttam az erdőt az ajtó mögött. Egyszer csak az ajtó túloldalán találtam magam a magasban lebegve, háttal a sötét erdőnek, szemben immár az ajtó túloldalával. A túloldalról néztem befelé az ajtón. Innen nézve mintha egy szobabelső lett volna, fehér falakkal. Nem sokáig bámultam, mert oldalt a fehér nyuszi el kezdett szaladni mellettem-alattam (én a magasban lebegtem), és a figyeltem a mozgását. Befelé szaladt az erdőbe és követni kezdtem, úgymond ő mutatta az utat, de érdekes módon még mindig félig-meddig háttal voltam az erdőnek, mert ahogy távolodtam a nyuszit követve, még figyeltem az egyre távolodó ajtót is, az onnan kiszűrődő fényt. Bár a fák a magasban gyönyörű zöldek voltak, le-lenézve megállapítottam, hogy lenn olyannyira sötét volt, hogy nem látszott semmilyen növényzet, csak a feketeség. Csak a fehérlő nyuszi ugráló mozgása mutatta az utat. Még mindig háttal voltam. Egyszer csak a nyuszi már egy kövesúton futott, világosabb is lett, az erdő a kövesúton két szélén helyezkedett el. Senki nem járt az úton, csak a nyuszi, én pedig háttal követtem a levegőben. A táj egyre kiszélesedett, az erdő a két oldalon egyre messzebb kerult, de az út nem tűnt el, csak az út és az erdő közé közbeékelődött egy egyre szélesebbé váló síkság. A kövesútat követve haladtam a levegőben, még mindig háttal. Már nem volt ott a nyuszi, eltunt, amikor kiszélesedett a táj. Ahogy háttal haladtam, az utat keresztezte lenn a piros kis hidacska. De vizet nem láttam. Hirtelen megfordultam végre: egy hatalmas táj tárult elém. Síkság. Fákkal, dombokkal a messzeségben. A horizonton iszonyatosan vakító, erős fény sugározta be a tájat. Elindultam a fény irányába, és éreztem, hogy suhanok, nagy fehér szárnyakat láttam magam körül. Kissé külön váltam ekkor attol a valamitől, mert látni akartam, hogy micsoda:  Madár volt. Immár külön váltam tőle és kívülről, a madár háta felett figyeltem "magam". A madár feje, szeme, testközelbe közelített felém, nagyon közelről nézett rám, hogy nézzek a szemébe, ez többször megismétlődött, szinte pár centire volt tőlem a szemgolyója. "Mit akarsz tőlem?"- kérdeztem. "Hogy a bőrömbe bújj!" - válaszolta. Gondoltam, ez lehetetlenség, hogyan tudnám ezt megoldani? De valahogy meg akartam oldani, és úgy láttam megvalósíthatónak a "feladatot", hogy a madár hátára kitárt karokkal ráfeküdtem úgy, hogy a karjaim ( ekkor már emberi testben láttam magam kivulrol) ráfeküdjenek a madár kitárt szárnyaira. Közelről láttam a feje körüli tollazatát, fekete volt a nyaka es a szeme körül a tolla. Annyi lett az egészből, hogy a hátán fekve iszonyat sebességgel el kezdett velem repülni a felé a vakító fény felé. Elobb-utobb a karjaimmal átöleltem a madár nyakát a sebesség miatt. Nem értük el a fényt, valahogy volt egy olyan érzésem azzal a fénnyel kapcsolatban, hogy nem akarja, hogy elérjek oda. És a madár is, bár oda törekedett velem, de inkább mintha csak száguldozni akart volna, nem akarta határozottan elérni velem a fényt. (Az a vakító fény természetfeletti jelenseg volt.) Ekkor sajnos mindenféle külső zajok megzavartak, és a következő pillanatban a madár már visszafelé száguldott velem nagy sebességgel, már a piros ajtóhoz közelítettünk az erdőn át, és a madár az ajtóhoz közeledve sem "fékezett", annak üvegreszét nagy robajjal áttörve landoltunk az ajtó túloldalán. Ekkor kiestem a tapasztalatból.