Önismeret, pszichológia

Üdvözöllek az Önismereti fórumon!

Hogyan juthatunk közelebb önmagunkhoz?

Hát úgy, hogy megismerjük az árnyékos oldalunkat is!

Jó olvasást!

Sajnálatos módon elszaporodtak az hatalomvágyó, pénzéhes és agresszív emberek. Mondhatjuk hogy lassan ők vannak többségben.

Mindegy hogy férfi vagy nő az illető, mindegy hogy a családban vagy, vagy a munkahelyeden, a szomszédban vagy esetleg baráti körben. Mindenhol felüti a fejét ez a probléma.

Hogy mi a megoldás?

Válj önállóvá, önellátóvá, folyamatos képezd magad, tanulj, merj változtatni, hogy ne húzzon le a tömeg magával.

Ha jól csinálod azt veszed észre, hogy nem sok ember marad körülötted. Nem baj, nincs is túl sokra szükség, elég az a kevés akik igazán szeretnek és értékelnek.

Lassú Zsuzsa

Versengés a nők között

Amikor a nők a nők közötti versengésről beszélnek, mindig más nőkről mondják, hogy versengők, sohasem említik saját versengésüket. Magyar nők körében végzett vizsgálódásaim is azt bizonyítják, hogy a nők tagadják versengő természetüket, és a versengést általában negatív színben tüntetik fel. Azzal azonban általánosságban egyetértenek, hogy a nők versengenek egymással, de ők (a megkérdezettek, a beszélők) ez alól kivételek. Úgy tűnik, hogy csak a többi nő versengő. De kik a többiek?
Versengő társadalomban élünk, a gazdasági berendezkedésünk a versenyre épül, és a versengést a fejlődés hajtóerejének tartjuk. Mi nők azonban azt tanultuk (-juk), hogy a versengés nem etikus, sőt nem erkölcsös – ezáltal az ellen szocializálnak bennünket, hogy teljes jogúan részt vegyünk a gazdaságban, a történelemben. Megtanultunk titkos versenytársakká válni, de ez a titok tart minket alacsonyabbrendűségben a társadalomban. Legtöbbünk felismeri, ha a többi nő gyakorolja a versengést, de észre sem vesszük saját versengő viselkedésünket, amíg nem veszítünk ebben a versenyben.
Feltárni a versengést azért is félelmetes, mert feltárjuk azt, hogy nyerni akarunk. Ez negatív a nőkre nézve, mert azt tanultuk, hogy (magunknak) akarni valamit, az egyenlő az önzéssel. És tőlünk, mint nőktől önfeláldozást, kedvességet, áldozatkészséget vár el a társadalom. Ez a nőiség sztereotípiája. Ha egy nő nem felel meg ennek az elvárásnak, akkor nőietlen címkét kap. Így a versengés nőietlen, ez által a nők számára félelmetes és kerülendő.
A versengéstől való félelem a visszautasítástól, egyedülléttől való félelem, mert a többiek önzőnek, törtetőnek tartják. Azt hisszük, hogy a versengés összetöri a barátságokat. De amikor ettől félünk, akkor tulajdonképpen nem bízunk egymásban, a barátság erejében, különösen a másik emberben. Ezért inkább visszalépünk a versengéstől, azt gondolván ennek súlyával a másik nem tudna megbirkózni. Gyakran hagyjuk a másikat győzni, s ebben benne van az a képzetünk, hogy csak mi lehetünk elég erősek, hogy a kapcsolatot saját győzni akarásunk elé helyezzük, a barátunk elhagyna bennünket, ha mi győznénk. Azt hisszük, hogy erősnek lenni annyi, mint feláldozni magunkat. Ez a titkos versengés „jó kislány” gyakorlata. A jó kislányok nem versengenek egymással, feladják vágyaikat a másik igényei miatt. Ezáltal nem csak jók, hanem nőiesek is maradnak. Csak hogy ez a nőiesség nem csak külső megjelenésünket, beszédünket, gondolkodásunkat szabja meg, hanem kontrollálja más nőkhöz fűződő kapcsolatainkat is.
Amikor az anya elkezdi lányát tanítani a nőiességre, azt is megtanítja, hogy ne bízzon meg a többi nőben és különböztesse meg magát tőlük – kezdve az anyával, aki mindezt tanítja. A nőiesség választja el a nőket és fordítja egymás ellen őket.
A legnagyobb titok mégis az, hogy a nők közötti versengés az a kapocs, ami a legszorosabban összeköt bennünket. A legerősebb és leginkább töltött kapcsolatok éppen a versengés helyzetében léteznek – riválisok között, anya és lány között, nővérek között, stb. De ezt titokban kell tartanunk, főleg magunk előtt. Nem tudjuk felismerni, hogy érzelmi életünk egy nagy része van leválasztva egy olyan kötelékről, ami erősíthetne bennünket, és egy olyanra vagyunk rákényszerítve, ami fecsérli az energiánkat és megosztja az énképünket.
Teljesen érthető, amikor rosszul érezzük magunkat, ha versengenünk kell egymással, mert olyan módon tesszük, hogy az a kapcsolatot dühvel, ellenségességgel, és szégyenérzettel színezi át. Olyan módon versengünk, ami árt nekünk és a másiknak.
Társadalmunkban a független fejlődés elvei a férfiakra vonatkoznak, a nők ezzel szemben a kapcsolatokban kell, hogy kifejlesszék magukat. Az én, amit így megtanulunk birtokolni és értékelni, másokkal kapcsolatban lévő és nem róluk leválasztott. És ezt nem tudjuk figyelmen kívül hagyni, csak, mert itt az ideje versengeni.
Akárhogy is van, a dolgok megváltoztak. A nők növekvő száma a munkahelyeken arra késztet bennünket, hogy megtapasztaljuk a nők közötti nyílt versengést, és azt, hogy a versengés alapvetően férfias modell alapján van megkonstruálva. Éppen ezért a férfiak egészen máshogy beszélnek a versengésről, félelem és szégyen helyett lelkesedéssel, nyíltan, sőt büszkén. A nők általában zárt ajtók mögött beszélnek a témáról, míg a férfiak egy vacsora mellett, rágcsálva, iszogatva, lazán. Csak akkor jönnek izgalomba, ha a nők versengéséről beszélnek. A saját versengésük magától értetődő, ismerik a szabályait. Azonban a beszélgetés formája és tartalma élesen különválik. Nyugodtan, racionálisan mesélnek megsemmisítésről, kegyetlenségről – ez a harag nélküli hadviselés jellemzi a férfiak versengését. Ezt mi, nők sohasem tanultuk, nálunk az érzelmek nem leválasztódnak a gondolkodásról, hanem összekapcsolódnak vele.
Amikor a férfiak versengéséről beszélünk, kihívást emlegetünk, ahol a győzelem növeli az önbecsülést, serkenti a fejlődést, és függetlenségre vezet, amíg veszíteni egyet jelent a bukással, mert függőséget, kiszolgáltatottságot okoz. Azonban a nők másként érzenek a függetlenséggel kapcsolatban, számukra az egyet jelent az egyedülléttel (Gilligan, 1982). Amire a nők vágynak (beszámolóik alapján) az a kölcsönös kapcsolatban levés (interdependencia). A vesztes nők lehet, hogy a magányt hozó nyerést elkerülő nők.
Amíg a férfiakat arra ösztönzik, hogy korán leváljanak anyjukról és apjukkal azonosuljanak, addig a lányok identitásukat az anyával való kapcsolat alapján alakítják ki. Minthogy az anya azonos nemű, könnyű vele azonosulni, és ebben az azonosságban megmaradni. Ezért az így létrejött self határai elmosódottabbak, könnyebben átjárhatóbbak, mint a férfiaké. Ezért a nő jobban figyel a többiekre, a környezetre, jobban bevonódik érzelmileg (Chodorow, 1978). Ez a bevonódottság okoz olyan sok gondot a nőknek. Emiatt tekintik a nőket túl lágynak, érzékenynek és sérülékenynek ahhoz, hogy megküzdjenek azzal a versengési móddal, amivel a férfiak játszanak. A nőknél nem működik a harag nélküli hadviselés. A bevonódottság túl dühössé, elkeseredetté és megbántottá tesz bennünket. Nem tudjuk figyelmen kívül hagyni azt a mély meggyőződésünket, hogy egy cselekvés csakis akkor lehet sikeres, ha az erősíti a kapcsolatainkat.
Amit ritkán veszünk észre, hogy a nők közötti versengés új, nyílt módja, amitől olyan rémesen érezzük magunkat, képes valódi társadalmi és személyes változásokat létrehozni. Nem csak a munkahelyeken jelenik meg a nyílt versengés, családi, baráti és szerelmi kapcsolataink is megváltoznak. Mindez az egész társadalomra kihathat.
A nyílt, személyes [2] versengés megváltoztat minket és a társadalmat
Amikor elválasztjuk egymástól az észt és az érzelmeket, akkor pszichológiailag tagadjuk a status quo fenntartását. Ellenállunk az igazi változásnak. Azt mondjuk, hogy szeretnénk változni (változtatni), de elég kényelmesen érezzük magunkat ahhoz, hogy a dolgokat változatlanul hagyjuk.
A nők már nem érzik magukat eléggé kényelmesen. A nyílt versengés hatására a nőkről és vágyaikról alkotott képeknek meg kell változniuk. Amíg a nők titokban versengtek, addig ez a versengés volt a kötőanyag, ami elválasztotta a nőket egymástól, ezáltal összetartotta a patriarchátust.
A női nyílt versengés még nem olyan, mint a férfi, még hordozza magában azokat a komponenseket, amelyek a titkos versengést jellemzik. Még nem tudtunk elszakadni az érzelmeinktől, bár a munkahely megadta a jogot a nyílt versengésre, de még nem érezzük jól magunkat tőle. A nyílt versengés a dzsungel szabályai szerint történik, de mi nők nem tudjuk elkerülni azt az érzelmileg terhes ismeretet, hogy a dzsungel, ahol élünk az, amit együtt alkotunk. Azt mondjuk, hogy meg kellene tartani a kapcsolatokat, de nem tudjuk, hogyan tegyük ezt, miközben versengünk. A motiváció, hogy kapcsolatban legyünk másokkal, hadilábon áll mind a férfias nyílt és személytelen, mind a nőies rejtett és személyes versengési gyakorlattal. Választhatunk olyan versengési módokat, ami megerősíti, ahelyett, hogy rombolná az emberi kapcsolatokat? Létezik nyílt és személyes módja a versengésnek?
A különbözés választása
Amikor a versengést választjuk, akkor azt választjuk, hogy elkülönítjük magunkat a többiektől. Ez a nők számára félelmetes, mert az erős interdependencia miatt énvesztéssel jár, ahelyett, hogy énfejlődéssel járna, mint a férfiak esetében. Ezért elnyomjuk a versengést, és ehelyett irigykedünk a másikra. Az irigységet a tárgykapcsolat-elmélet alapján tekinthetjük akadályozott azonosulásnak. Azonosulás iránti vágyunkat tükrözi és nem a különbözés iránti vágyat. Az irigység tehát olyan kapcsolódás iránti vágyat tükröz, ami a különbözés miatt nem lehetséges, ezáltal akadályázott. Azért irigykedünk rá, mert különbnek, jobbnak érezzük magunktól. Irigyeljük a javait, mert ezek a (fizikai, anyagi, szellemi, stb.) javak elválasztanak bennünket egymástól. Néhány nő vonzza magához más nők irigységét, pl. szépsége, tehetsége, stb. miatt.
Legtöbbünknek sokkal könnyebb elfogadni magunkkal kapcsolatban, hogy irigyelünk egy másik nőt, mint azt elismerni, hogy versengünk vele. A férfiaknak nincsenek ilyen problémáik. Amikor versengenek, azonosulhatnak a versengésben rejlő férfias ideállal, ami erőt, vadságot, agressziót, függetlenséget tartalmaz. A férfiak képesek személytelenül kezelni a versengésüket, mert le tudják azt választani a férfiról, aki a pillanatnyi versenytárs. Noha nem kell elfogadnunk minden ideált, ami a férfiak számára ajánlatos és elfogadott, de azt be kell látnunk, hogy ezek az ideálok bátorítják a férfiakat arra, hogy önirányított személyekké váljanak. Mi nők szenvedünk az ilyen ideálok hiányától. Azt tanították, hogy legyünk nagylelkűek, kedvesek, gondoskodók, érzékenyek és együtt érzők. De ez a tanítás – bár fontos erényeket tartalmaz, amelyek férfiaknak és nőknek egyaránt előnyére válnak – nem erősít, hanem gyengévé tesz bennünket. Arra késztet, hogy adjuk fel önmeghatározásunkat, és helyette fejlesszük ki az önfeláldozás etikáját. Egyetlen szóval össze lehet foglalni mindezeket a női erényeket: állhatatosság. Túl gyakran használjuk ezt az állhatatosságot és béketűrést megküzdési módszerként, hogy beilleszkedjünk egy társadalomba, amely lenéz bennünket. Olyanok ezek az erények, mint az egyedi kézimunka. Sok vele a gond, és keveset lehet érte kapni, mert működik a kizsákmányolás. Azonban amíg nincsenek olyan ideáljaink, amelyek egy alternatív élet képét nyújtják, addig a legtöbb nőnek semmi ötlete nincs, hogy mit kezdjen magával, miután különbözik. Gyakran érezzük azt, hogy megnyerni egy versenyt azt jelenti, hogy inkább férfiassá, mint nőiessé válunk.
Amikor megtagadjuk a saját versengésünket, úgy érezhetjük, hogy intimebb és szorosabb kapcsolatot tudunk kialakítani, de ezzel megtagadjuk saját egyedi életünk realitását is. Összekeverjük az intimitást és az azonosságot, s ez által megtagadjuk a valóság ezerarcúságát és a választás lehetőségét. Ez a veszély benne rejlik a feminista törekvésekben, amennyiben azonosan kezelik a nőket, mint nővéreket. Ha azonban a tudatosság egyet jelent a különbözőségek elfogadásával, akkor megválaszthatjuk, miként is különbözzünk, és miként versenyezzünk egymással.
Negatív versengés
Ha a versengést semlegesnek tekintjük, akkor a versengő nőket megfosztjuk boszorkány megítélésüktől. Megtanulhatjuk, hogyan tegyük versengésünket kapcsolataink részévé. De ehhez a versengés olyan definíciójára van szükség, ami megengedi, hogy az mind az énnek, mind a másiknak szolgálatára legyen. Olyan eszményekre is szükségünk van, amelyek megengedik, hogy kapcsolatban maradjunk, miközben versengünk. Ki kell találnunk, hogyan tudunk fenntartani egy kielégítően kölcsönös hatalmi- vagy erőegyensúlyt ahhoz, hogy a kapcsolatot is fenntartsuk. A nőknek azonban kevés tapasztalata van erről a kölcsönös hatalomról, mert sohasem tapasztaltak ilyen alapon álló kapcsolatot, még a barátságban sem. Érdekes jelenség, amikor a barátnők egyike látványosan lemond egy vonzó célról a barátnője javára, és ezzel a „ki a jobb barát?” című versenyt próbálja megnyerni. Ezáltal arra használja a barátságukat, hogy hatalomhoz jusson.
Ilyen céllal működik a negatív versengés jelensége, amely állandó hatalmi kiegyensúlyozatlanságot teremt a nők kapcsolatában. Tipikus példája ennek, a „kinek megy rosszabban a sorsa?” című verseny. Ez a verseny gyakori jelenség azokban a társadalmakban, ahol a nőknek csak indirekt hatalma van. Ezáltal épp azoktól szeretnénk vigaszt és megerősítést kapni, akikkel versengünk. Hasonlóak még a „kinek van nagyobb feneke?” és a „kinek boldogtalanabb a házassága?” típusú versengések.
A nők gyakran próbálnak mártírságból hatalmi előnyhöz jutni. Elvállalnak és elvégeznek minden munkát, akár otthon, akár a munkahelyükön, s közben folyton fáradtságról és kihasználtságról panaszkodnak. A női mártíromság különbözik a férfiak munka-alkoholizmusától. Ez utóbbit többnyire anyagi és erkölcsi megbecsülés jutalmazza, amíg a nők mártíromságának egyetlen jutalma a más nők felett aratott győzelem. A női mártírok megállás nélkül dolgoznak, és bár ezt sohasem kérnék, de nyilvánvalóan vágynak a törődésre, segítségre. Az igazi női mártír még vissza is utasítja a felajánlott segítséget, hogy azután panaszkodhasson, mennyire fáradt. Így jut kielégüléshez a negatív versengésben. Ezek a nők sohasem gondolnak önmagukra, mint versengő személyre, ehelyett azt hiszik, hogy segítenek másoknak (főleg más nőknek) azzal, hogy többet dolgoznak, mint ők. Azonban ezzel nyilvánvalóan a „szentségért” versengenek.
A mártír nők környezetében élő személyek, főleg a többi nő napról-napra vesztesnek élik meg magukat, és ahelyett, hogy szimpátiát éreznének a mártír nő iránt, amiért az annyit dolgozik, lelkük mélyén neheztelnek rá. Így a mártír nő végül is vesztessé válik ebben a játszmában. A negatív versengésben oly módon használja valós képességeit, ami az erősségeit gyengéivé, önbecsülését önutálattá változtatja. Amikor negatívan versengünk, ezzel azt fejezzük ki, hogy nem bízunk másokban, mert nem szeretjük önmagunkat.
A megerősítő versengés
A latin eredetű versengés (kompetíció) szó jelentése: együtt törekedni, együttes igyekezet. A versengés tehát gyökereit tekintve magában hordozza a kapcsolatot. A mai nők egyre inkább elutasítják azt a nézetet, hogy a versengés hideg és személytelen, amely elválasztja egymástól az embereket. Szükségesnek érzik újragondolni a határokat személyes és személytelen között, ezzel megteremtve a teret, hogy a nők nyíltan és személyesen versenghessenek. Újraértelmezik a harag jelentését is, mert a versengés gyakran láthatóvá teszi az indulatokat. Az ily módon láthatóvá váló dühöt, csakúgy, mint a férfiak, a nők is energiaforrásként használhatják.
A megerősítő versengés, mely növeli az egyén önbecsülését, csak olyan közegben jöhet létre, ahol a versengő felek tisztelik egymást, és törődnek egymással. Egyéb esetben a nyerés nem számít.
A nők azonban hagyományosan olyan közegben nőnek fel, ahol azt tanulják meg, hogy a törődés kizárja a versengést. Csak ha átvizsgáljuk saját anyánkkal való kapcsolatunkat, akkor láthatjuk meg, hogy valójában, amikor gondoskodunk is, versengünk: versengünk az anyánkkal. Az újonnan felnövő generációk lányai már ezt tanulják meg, és rájönnek, hogy az önérvényesítés jó dolog, az önmeghatározás pedig nagyban múlik a versengésen. Bíznunk kell benne, hogy a többi nő, csakúgy, mint mi, törődik saját önmegvalósításával, gondoskodik saját magáról, s ez által képes önmagát megerősítő módon versengeni. Minden nőnek be kell látnia, hogy csak ha önmagunkért élünk, lehet elegendő önbecsülésünk ahhoz, hogy másokat támogassunk.
Versengés a jelentőségért
A nőknek tradicionálisan nem megszerzett, hanem előírt pozíciójuk van. Nagyanyáinknak nem kellett megkeresni, hogy mik legyenek az életben, úgy születtek, hogy az eleve meghatározott volt egész életünkre nézve. Változás csak akkor állt be ebben a pozícióban, ha valami külsődleges dolog közbelépett – jóságos tündérkeresztanya, vagy a herceg. Az egész életük előírt volt, nem csak hogy nem kellett semmit kivívni, de nem is volt engedélyezve az. Az elbeszélések mindig szerencsevadász férfiakról szóltak, és mára ez csak kevéssé változott. Még ma is nehezen találunk olyan filmet, ahol egy nő van „Úton”.
És mivel arra neveltek bennünket, hogy maradjunk otthon, mert az biztonságos, ezért nem is bízunk abban, hogy megállnánk a helyünket, ha elhagynánk az otthonunkat, és ki akarnánk vívni egy másik pozíciót. A legtöbb nő azt gondolja, hogy a teljesítményért való versengés az elbukást jelenti, ezért saját teljesítményüket a nekik előírt státusszal helyettesítik (valakinek a lánya, felesége, anyja, szerelme vagyok).
Azok a nők, akik sikeressé váltak az életben feladták a várakozást, hogy majdcsak történik velük valami. Újmódon kezdenek versengeni, rájönnek, hogy a versengés – kifejezetten a nőkkel való versengés – elszántságot kelt bennük. A versengésben olyan eredményre törekszenek, amely kielégíti a kihívásokra, változásra, megújulásra, alkotásra és folyamatos fejlődésre vonatkozó igényüket. Ezek a képzett nők fel kellett ismerjék a más nőkkel való versengés valóságát az életükben, és úgy változtatták meg a munkahelyi versengés szabályait, hogy egyszerre tették azokat nyílttá és személyessé.
Azáltal, hogy a versenyben ügyelünk saját személyiségünk fejlődésére, kiterjesztjük a versengés fókuszát az anyagi sikerekről, felismerve, hogy ha semmibe vesszük a versenytársunkat, ezáltal nem fejlődünk. Ezt felismerve a versengés folyamatában legalább annyira érdekeltté válunk, mint a végeredményében. Ez eredményezi azt a hozzáállást, hogy a győzelmet nem mások bukása árán akarjuk kivívni, hanem együtt. Úgy akarunk alkotni, hogy ezzel másokat is alkotásra serkentünk.
Mindez álomnak tűnik a mai gazdasági környezetben, ahol mindannyian elhisszük, hogy a nagy hal meg kell, hogy egye a kis halat, mivel a játszmák a gazdaságban mind zéró összegűek, nincs elég erőforrás mindannyiunk számára.
Fromm szerint a karakterünk (értékeink, hiteink, vágyaink és félelmeink, valamint az ezeken alapuló cselekvéseink) közvetítőként működnek gazdasági rendszerünk és eszményeink között. Ha karakterünk változik, akkor az eszményeink, amik szerint élünk, és a gazdasági feltételek, amelyekben megvalósítjuk az eszményeinket is, megváltoznak. Ha a nők nyíltan kezdenek versengeni egymással, rájönnek, hogy a szűkösség elve (ami zéró összegű játszmákhoz vezet) nem felel meg számukra. Ahogy a nők fokozatosan arra törekednek, hogy nyíltan és személyesen versengjenek egymással, új női karakter kezd kialakulni. Ez az új karakter egyesíti az önérvényesítést és az emberi kapcsolatok fontosságát. Ehhez a karakterhez nem illeszkedik a szűkösség elve, helyette a bőség elve a megfelelő. Ez nem azt jelenti, hogy megszűnik a szegénység, vagy nem lesz, akinek több, míg másoknak kevesebb jut. Ez csak annyit jelent, hogy képesek leszünk belátni, hogy ami másoknak jó, az nekünk is jó lehet. Belátjuk, hogy ha győzelmünk mások bukását jelenti, az számukra is veszteség. Megtanuljuk, hogy egymás torkának esve versengeni nem a természet rendje, hanem természetellenes elkorcsosulás. Megváltoztatva az eszményeinket, életfeltételeink is megváltoznak.
Ahogy a nők egyre inkább valós hatalomhoz jutnak életük felett, és képesek kitartani amellett, hogy versengésüket személyesként kezeljék, felelősséget vállaljanak a következményekért, mindez félelmet is kelt bennük. Felelősséget vállalni a változásokért a rendszerben azt jelenti, hogy elveszíthetjük munkánkat, vagyonunkat, szerelmünket vagy esélyeinket. De, ahogy azt a férfiak már régóta tudják, a veszély és a veszélyben megnyilvánuló bátorság értelmet adhat az életnek. A nők számára egymással versengeni veszélyes. Felvállalni, és felelősséget vállalni érte bátor dolog. Megváltoztatni a társadalmat – benne magunkat – jelentőségteljes tett.

szabad-part.hu

Legnagyobb betegség a tudatlanság, mert abból fakad minden.

Teljesen mindegy milyen életterületen nyilvánul. Ha egy pont van az életünkben, ami nem megy, de az összes többi igen, annak is nagy a visszahúzó ereje.

Példa: egy nő sikeres a munkájában, szépen fejlődik az életben, van saját családja ahol jól érzi magát, van pénze, háza, és ami kell, csak egyetlen árnyék van az életében. Az anyjával való rossz viszonya, amit nem tud helyre tenni.

Lehet rossz természete egy szülőnek, és hiába próbál a gyereke közelebb menni hozzá, vagy bizalmasabb viszonyba kerülni, a szülő elérhetetlen. Persze nem tudni mi okból, lehet hogy a szülőnek van gyermekkori traumája.

Ilynkor azt gondolom, hogy a szülőnek kellene magában rendezni a dolgokat, ha egyedül nem megy akkor segítséggel. Nem a gyereken kell kitölteni a boldogtalanságot.

Tudatlanság az, ha bajunk van, nem keressük meg az okát, és ha meg is találtuk, nem szüntetjük meg, hanem inkább bevállaljuk a velejáró szenvedést továbbra is, amitől mások is szenvednek majd esetleg.
Csak úgy lehet kiszállni a mókuskerékből, ha a múltat feltárjuk, elfogadjuk ha megváltoztathatalan, viszont tovább tudunk lépni tudatossággal.

Lehet hogy egy gyerek nem éppen jó körülmények között nő fel, ha tudatos, meg tudja bocsátani a szülei tudatlanságát, és jogában áll máshogy élni, elkerülni a rossz szülői mintát.
De ha nem ismeri ezt fel, hanem mindenki mindenkit szenvedtet akkor nincs remény semmilyen változásra.

Az élet egy folyamat, a tanulás és tapasztalás is egy folyamat. A hajam az égnek áll attól, ha a langymelegben ülők megkérdezik: neked miért nem jó úgy ahogy másoknak, miért akarsz te változtatni, minek kell ezzel vagy azzal foglalkozni?
Sokszor nem is mondok már el semmit, mert értetlenül kötekednek.

De mindegy kiről van szó, máshol is ugyanez megy. Ritka a jó és egymást támogató környezet.

Ha megfigyeljük, az emberek többsége sötétben tapogatózik. Nem "látnak", nem "hallanak" és sokan már nem is éreznek. Teljesen átprogramozták őket, átprogramozta őket a társadalom, a média, főleg a tv, a telefon, az internet. Súlyosan függőkké váltak.

Sokszor azt érzem mintha egy másik bolygón lennék a zombik között.

Egyre kevesebb a Fény.

"Minél több lehetőséget adunk valakinek, hogy bántson minket, annál kevésbé fog minket tisztelni.

Ki fogja használni jóindulatunkat, hogy megbocsájtunk akkor is, amikor nincs változás viselkedésében velünk szemben.

Nem fog tartani attól, hogy elveszítsen minket, mivel meg lesz győződve arról, hogy soha nem fogjuk elhagyni.

Hiszen annyira értéktelenek kell, hogy legyünk, ha megengedtük neki mindazt amit tett velünk.

Soha ne engedjük, hogy valaki rá szokjon arra, hogy tiszteletlenül viselkedjen velünk.

Soha ne hagyjuk, hogy a bántalmazás következmények nélkül maradjon."

Szücs András Szilárd Levente

Terapeuta, Németország

Megfigyeléseim szerint az emberek nem tudnak normálisan kommunikálni.

Ritka ha valaki olyan intelligens, hogy tudja miről van szó.
Amikor két ember beszélget, kicserlik a gondolataikat, el szeretnék mesélni mi történt velük, mindegyik azt szeretné érezni, hogy a másik figyel rá, megérti, érti az érzéseit is, és mindketten elmondhatják az esetleg eltérő véleményüket.

Ami gyakori, hogy amikor az egyik elkezd beszélni, a másik közbeszól, mert ő jobban tud mindent, az ő gondolatai fontosabbak, nála van az igazság.
Nem kíváncsi rá igazán ki mit akar mondani. Ha végig is hagyja mondani a mondandónkat, látszik rajta nem az érdekli mit mondunk, hanem ő már a saját gondolataival van elfoglalva.

Nem ad teret, nem létezik más számára, csak saját maga. Ez az ego fontosság tudata, fontosság érzése.

Kifejezetten irritáló, ha a másiknak halvány lila fingja nincs egy témáról, soha nem olvasott egy betűt sem ezzel kapcsolatban, de véleménye az van.

A másik verzió az, amikor nem ismeri valaki a teljes igazzságot, csak azt tudja ismételni hogy nincs igazad. Soha nem indokolja meg, mert nem is tudja megindokolni.

Győzni akar, ez a cél, kell neki egy vesztes, mert olyan kicsinek érzi magát, muszáj valakit mindig maga alá gyűrni, minimum verbálisan.

Ez is erőszak, ne felejtsük el!!

Ez pontosan így van. Az emberek nem tudnak figyelni. Pedig sokszor, amikor nem tudunk segíteni a másik baján - aki elmondja nekünk -, akkor a legtöbb, amit adhatunk, hogy figyelünk. Az is jól tud esni. De még erre sem képes az ember, mert ahogy írod, látszik rajta, hogy közben össze-vissza járnak a gondolatai.

Az meg tényleg a legbosszantóbb, ha valaki nem ért egy témához, de okoskodik. És nem csak hogy okoskodik, hanem mások ellenében okoskodik. Hogy ő milyen jani. Nem veszi észre, hogy a többieket, akik értenek a témához, azokat ezzel nem veri át, viszont jól felbosszantja. De ha még rosszindulatú is, akkor ezt utóbbit még élvezi is. Szerintem ez már energia vámpírkodás.

Áprilia írta:Az meg tényleg a legbosszantóbb, ha valaki nem ért egy témához, de okoskodik. És nem csak hogy okoskodik, hanem mások ellenében okoskodik. Hogy ő milyen jani. Nem veszi észre, hogy a többieket, akik értenek a témához, azokat ezzel nem veri át, viszont jól felbosszantja. De ha még rosszindulatú is, akkor ezt utóbbit még élvezi is. Szerintem ez már energia vámpírkodás.

Ez már az. És mennyien vannak!!

Teljes mértékben egyetértek!

Mi is játszottunk gyerekkorunkban, de voltak akik a zongoránál görnyedtek, meg egyéb kötelező és szükségtetelen dolgokat csináltak, mint balett,- fa lábakkal, vagy hegedű, mert divat volt,- stb. Nem kell kínozni egy gyereket,hanem a tehetsége és képességei szerint tanítttatni.

"Ötévesen nem angolul kell tanulni, hanem rohangálni az udvaron, a friss levegőn, látszólag céltalanul, mert attól fejlődik az agyuk.
Gilisztát fogdosni, bodobácsot gyűjteni, sarazni és koszosnak lenni, rettenetesen koszosnak. Csúszni-mászni, bunkert építeni. Világgá menni. Nem elhinni, hogy alig tizennégy évesen eldőlt minden, hanem kipróbálni lehetőleg mindent, amire lehetőség van. A frászt hozni a szülőkre, hogy nem lesz belőlünk semmi, hogy csak úgy lézengünk.
Odaállni a harmadik generációs értelmiségi családban a zongora mellé és kijelenteni, hogy az asztalos szakmát választottuk.
Mert valaki nem az lesz, akinek van érettségije, hanem az, aki dolgozik. Aki munkát fektet valamibe, amihez van kedve, tehetsége, szorgalma. Aki elhivatott és a munkájának jó szakemberévé válik, legyen ács, bádogos vagy bognár.
És ha elsőre nem jó szakmát választottunk, akkor legyen bátorságunk tovább állni, mert nem befejezni kell, amit elkezdtünk, hanem bátran változtatni.”

Vekerdy Tamás

Az igaz, hogy a gyerek kiskorban sajátítja el a nyelvet a legjobban, de ez sajnos nem mindenkire vonatkozik.
Vannak hátrányos helyzetű gyerekek, akiknek először inkább magyarul kellene megtanulni...

Amikor jönnek szűrésre a gyerekek, mindig csodálkozok, hogy még a nevüket sem tudják érthetően kimondani.

Mi első osztályban először egyenként tanultuk a betüket, először is helyesen kiejteni. A tanítónéni minden kisgyerekhez odament, hogy helyesen ejti-e ki a betűt.

Mi még megtanultunk helyesen beszélni, olvasni, írni és alapban számolni.

Ki ne hagyjátok!!

Tanmese

A BUTA PARASZT

http://diamonds.cafeblog.hu/2017/09/17/azt-mondod-a-paraszt-buta-mert-nem-jart-iskolaba/

Megfelelelési kényszerek

Régebbi észrevételem az, hogy az emberek megpróbálnak nagyon megfelelni pl. a családjuknak. Mire is gondolok?

Ismerőseimne már fizikailag és anyagilag is megterhelő az amit végső soron saját maguk művelnek.
Vannak emberek, akik erőn felül akarnak megfelelni, a gyermeknevelésben és az unokázásban is.

Valami belső kényszer hatására, - vagy hogy ne legyenek lemaradva a többiektől, mert le vannak, mert másoknak több a pénzük,- olyan dolgokat engednek meg maguknak, vagy vesznek meg, ami hosszabb távon a kárukra lesz.
Pl: ha nincs annyi jövedelem amiből telik rá, mégis megveszik, a látszat fenntartása kedvéért.
Drága ruha, drága cipő, vagy játék, stb. Ugyanígy az unokákra is feleslegesen költenek sokan. Az unokáknak mindenük megvan, már nem tudnak semmivel játszani, mert a bőség zavarában csak egy dolog megy, a szülőket vagy a nagyszülőket nyaggatni, kifáradásig, mert egyedül nem tudnak és nem is akarnak játszani, semennyi időt.

A tárgyakon kívül az étkezéssel is vannak problémák. Ettől is sok ismerősöm szenved, részben mert kihasználva érzik magukat,- mert segíteni senki nem akar,- pénzt beledobni a közös kajálásokba meg főleg nem.

A hétvégi kb. 10 fős ebédek plusz a sütik, nagyon megerőltetőek tudnak lenni a nyugdíjasok vagy az egyedülállók vagy özvegyek számára, és senki nem kérdezi meg hogy miből telik rá?
Hát kölcsönből, vagy mert magukon kell spórolni, hogy minden menjen a levesbe, amit egymaguk főznek. Ahogy hallom sokan nagyon eladósodnak. Van akinek nyolc kölcsöne is van, mert fenn akarja tartani a látszat szintjét, hogy milyen jól megy. Nagy öröm adni a családnak, és rémálom amikor azon kell görcsölni, hogy miből lesz kifizetve a kölcsön, a gázszámla vagy a víllanyszámla.

Sokan szégyellik azt hogy nem tehetősek, kisebbségi érzésük lesz, kevesebbnek érzik magukat. Nagy öröm ha a gyerekenek jobban megy a soruk, nem is szabadna akkor hagyni nekik hogy a szülők kínlódjanak. Sokan nem is gondolnak rá, hogy a szüleiknek mennyire megterhelő mindez.

Biztos meg lehetne oldani úgy a dolgot, hogy valóban öröm legyen az együttlétben elvárások nélkül. Persze ehhez helyes kommunikációra lenne szükség.

"És bizony mondom néked: addig fogsz a pokol mocskában fetrengeni, amíg végül a kebledre nem öleled. Tudod te jól, hibázni fogsz és ezerszer el fogsz bukni amíg csak rá nem jössz, hogy nincsen bűn. Saját magad legkegyetlenebb bírája leszel, amíg bele nem törsz a büntetésbe, amit magadra róttál. Hátra akarsz lépni az egységbe, amelyből jöttél, és nem látod, hogy visszafelé: nem vezet út."

Részlet a Karmakiller c. könyvből. ( Anamé)

8 jel, hogy nem a saját életedet éled!!

Bingo!! Ez igaz!

http://hasznaldfel.hu/2016/04/8-jele-annak-hogy-masok-miatt-cseszed-el-az-eletedet.html

Én nem a sajátomat élem a cikk alapján. Neked mi jött ki, Blueeye?

Teljesen én sem. Elsodort az élet már tizenévesen, most veszem észre.

Éppen ezen ügyködök, hogy lehetne visszatérni. Nem könnyű, ezt nem nagyon tanítják.

A szüleim sem tudták. Ők még jól elvoltak, de ma már nem lehet úgy élni, más világ van.

Most olvastam a Múzsa c. könyvet, és jövő hétem jön meg Pártos Csilla: Lélekút c. könyve.

(Tudod ő a Pécsi Ildikó volt menye). Megírja hogy jött ki az egészből, mert ugye ő súlyos beteg lett a végére.

Önmunka, önmunka. A legnehezebb feladat magunkon változtatni, máson meg lehetetlen, és nem is a mi dolgunk.

Az történt, hogy társadalmi szinten nagy nyomást tettek az emberekre, el vannak nyomva a természetes képességek, mindenhol meg kell felelni, ebbe

belebetegszik az ember, ha nem lehet önmaga. Régen a társadalom gondoskodott az emberekről, ehhez lettek szoktatva, most meg ki lett húzva a

szőnyeg a lábunk alól, a szociális hálón hatalmas lyukak vannak.

Az idősödő korosztály már képtelen felzárkózni, csúszik lefelé...

Ha most lenne kisgyerekem, min. két jó szakmát kellene szereznie, plusz német-angol nyelvtudás, hogy az egész földön életképes legyen. Mert ma már nincs nyugdíjas állás, ki tudja mikor hova kell menni?

Nincs biztonság, azt most már magunknak kell megteremteni.

Lassan kezdődik a minimálbéresek nyugdíjba vonulása. Éhen fognak halni az emberek, és sok nélkülözés lesz. Belegondolni is rossz, mi lesz itt 20 év múlva.

A jövő hajléktalanjait most termeli ki az állam... és ha valaki megözvegyül vagy beteg lesz, annak annyi.

Minden politikus pszichopata. Régen háborúztak, most kifinomultabbak a módszerek, és sajnos észre sem veszik sokan. Attól még hatni fog rájuk.

Tisza Kata

"Igen, van olyan, hogy nem kellesz valakinek. Ez nem túl felemelő érzés, nyilván. De ha belegondolsz, teljesen normális. Nem kellhetsz te mindenkinek. Nem azért, mert nem vagy jó, hanem azért, mert esetleg valaki másnak mások az igényei. Tegyük fel, te a világ legjobb illatú virága vagy, de a másik allergiás a virágillatra. Ki a hibás? Senki. Sokfélék vagyunk. Ehhez kell önismeret. Ki vagyok én, mi kell nekem ahhoz, hogy jól legyek. Ha virág vagyok, hiába kell pollenallergiás valaki, hiába üldözöm a szerelmemmel, hiába szerzem meg, kicseszek vele is, meg magammal. Ez nem arról szól, hogy nem vagy jó. Arról szól, hogy más vagy. Más, mint amire ő befogadóképes. Aki alapvetően rendben van magával, azt nem rázza meg egy-egy elutasítás túlságosan. Tudja, hogy az nem az ő vonatja, slussz-passz. A legfontosabb védőpajzsunk tehát, hogy önmagunkkal legyünk tisztában, magunkat tegyük rendbe, és ne az elmenő vonatokat bámuljuk a pályaudvaron, hanem nézzük inkább az eget."

KIHAGYHATATLAN VIDEO és CIKK

FŐLEG NŐKNEK, DE FÉRFIAKNAK IS!!

Magyarországon nem jó megöregedni

http://ujegyenloseg.hu/magyarorszagon-nem-jo-megoregedni/

---------

Igen, sok nő elcseszi az életét az alárendeltséggel, a kiszolgáló személyzetté válással, az önfeladással!! Ébresztő!!

Tisza Kata

Tisztelt Családvédő, Keresztény, Konzervatív Vezetés!

" Én csak egyet tudok mondani: ha tényleg azt szeretné itt bárki, hogy boldog és szabad magyarok rohangásszanak ezen az ugaron, akkor tessék abba az irányba gondolkodni és lépéseket tenni, hogy a kisfiúk babákkal játszhassanak az óvodákban. Megtanuljanak öltözetni, segget törölni, ápolni, gondoskodni, majd letenni, elengedni, ad absurdum, sírni. Nem cikizünk, nem erősítünk nemi sztereotípiákat, nem kemény férfiakat nevelünk. Normál férfit. Hétköznapi hőst. Nem istent, nem császárt, nem katonát. Emberi lényt, aki trón nélkül is szerethető."

Tisza Kata

"Az önbecsülésed akkor lehet a legmagasabb, amikor becsülöd annyira magad, hogy olyan embereket engedsz csak közel magadhoz, akik becsülnek, és te is becsülöd őket, ugyanannyira."

Na, kérem szépen!  

Ez durva, de nagyon jó és igaz.

Ne legyünk már lúzerek.

Elszalasztott lehetőségek ?


Jenny Joseph - Figyelmeztetés

Ha megöregszem, lila ruhákat fogok hordani
és hozzá piros kalapot, ami nem illik sem a ruhához, se hozzám,
nyugdíjamat konyakra és nyári kesztyűre fogom költeni
és atlaszcipőkre és azt mondom: nincs vajra pénzünk.
Ha elfáradok, leülök a járdaszélre,
és felzabálok minden ingyen kóstolónak kitett élelmiszert,
és megnyomok minden vészcsengőt,
botomat végighúzom a nyilvános épületek kerítésén
és kipótolom mindazt, amit józan ifjúságom idején mulasztottam.
Papucsban járkálok az utcán, esőben,
idegen kertekben szedek virágot,
és megtanulok köpködni.

Szörnyű ingeket viselhet az ember, és meghízhat,
és megehet három font kolbászt egy ültő helyében,
vagy egy hétig kizárólag kenyeret és savanyúságot,
és gyűjthet tollakat, ceruzákat, poháralátétet meg mindenféle
mást dobozokban.

De most még rendes ruhát kell hordanunk, hоgy meg ne ázzunk,
és fizetnünk kell a házbért, és nem káromkodhatunk az utcán,
és jó példát kell mutatni a gyerekeknek.
Ma vacsoravendégeket várunk, és újságot olvasunk.

De nem kellene már most egy kicsit gyakorolnom,
hogy ismerőseim ne döbbenjenek meg túlságosan,
ha egyszerre csak megöregszem és elkezdek lilát hordani?

(Gömöri György)

MÉG MA KEZDJÉL EL GYAKROLNI!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

LEGYEN EGYÉNISÉGED!! MIRE VÁRSZ??

BOTRÁNYKOZTASD MEG A SKATULYA LAKÓKAT, ÉS SÉMA KÖVETŐKET!