Álmok 2018.

Álmomban sokat beszélgettem a nagyfőnökömmel, és nem munkáról, hanem mindenféléről. Csodálkoztam is ezen, mert a valóságban nincs köztünk ilyen bizalmi viszony.  

2018.01.05. Gyerekek  

1. Egy kisfiú
Egy ágról szakadt kisfiút bíznak rám, hogy utaztassam majd el egy másik városba, ahol az iskolája van, az évzáróra. Előtte ugyebár nálam tartózkodik, akkoriban nagy családom volt, sok ismerős gyerekkel (nem volt világos, hogy az én gyerekeim voltak-e), akik jobb módban nevelkedtek, mint ez a kisfiú. Mindazonáltal jól elvegyül közöttük, bátran játszik, nem érzi feszélyezve magát, hanem inkább élvezi a jómódot, hogy része lehet benne. Az utazás előtt még azt is megjegyzi, hogy az évzáróra egy szép öltönyre is szüksége lesz, mert abban kell majd megjelennie.

2. Iskolai életkép
Egy iskolában vagyok a kislányommal. Farsang közeleg és egy nagy tanteremben helyezik el  megszámozva a gyerekek jelmezeit. Minden gyerek tudja a számát, és a szerint kell kikeresnie a jelmezeit. A kislányommal mi is ezt tesszük, keresgéljük a számát. Több számot is megnézünk, de nem találjuk az ő számát. Átmegyünk egy másik sorba, ott mintha megtalálnánk, de ez homályos. A teremben egyébként nagy rendetlenség van, a számok is össze-vissza vannak és már pár ruha is hever szanaszét, miközben pár kislány unatkozva-hangoskodva üldögél a jelmezek közt (ők már túlvannak a keresgélésen), és a kislányomat nézik bárgyún, hogy ő későn jött. A kislányom jámboran tekinget vissza rájuk.

2018.01.06. Lakásnézőben a Várnegyedben (anya-lánya motívum)

A munkahelyemen vagyok az irodában. Ott terem a sógorom szőke második felesége, aki már hónapok óta szó nélkül lelépett otthonról. Lehengerlő, elsöprő módon odaviharzik az íróasztalomhoz, intézkedni próbál helyettem, megkérdi, felhívjon-e egy számot, amit említettem, hogy elintéznivalóm lenne valakivel, de nekem magamnak nincs kedvem felhívni. Megragadja a telefonomat, de nem azt hívja fel, akit nekem kellett volna, hanem a férjét, és azt mondja neki csábos-nyávogósan, hogy "éhes vagyok." Azazhogy a pasi vigye el ebédelni. A pasas nem adja be ilyen hamar a derekát, az asszony többhónapos eltűnése után azért neki sem tetszik ez a "mintha mi sem történt volna, menjünk ebédelni" belépő, és azt búgja vissza neki dörmögő hangon, hogy "cica nagyon jól tudod, hogy nem szeretem, amikor menyasszonyozást játszol." Átjön, hogy a "menyasszonyozás" azt jelenti, hogy mivel egy menyasszony még nem feleség, joga van eltűnni hónapokra a pasas mellől. Erősen fülelek, hogy mit válaszol még a nőnek az ebédről, mintha azt mondta volna, hogy na jó, elmennek ebédelni, de ebben nem voltam már az álom során sem biztos, mert a nő hanyagul távozik. Nem viseli meg, hogy nincs ebéd. Közben egyfajta felelősségrevonásként végig szerettem volna megkérdezni tőle, hogy hol volt szilveszterkor (tudtam, hogy a szeretőjénél), de csak bizonytalanul rebegtem el a kérdést és nem válaszolt rá, mint aki meg sem hallotta.

A következő jelenetben lakásnézőbe indulok, mint potenciális vásárló, a várnegyedben eladó egy ház. Mivel a kiváló elhelyezkedése miatt ez egy alkalmi vétel, az eladók az érdeklődőket azonos időpontra csődítik össze megnézni az ingatlant. Belépünk a házba. Olyan nagy, több irányú, szinte gigantikus lépcsőház tárul elénk, hogy nem tudjuk merre induljunk. Úgy tűnik, az épületben több üzlet, vállalkozás stb. is van. Hangot hallunk, hogy "mostmár jó hentes vagy, 2 állást kapsz, mehet az üzlet." A hang irányába indulunk el, de az zsákutcának bizonyul, mert nem egy lakásba vezet: a lakás ablaka előtt futó, kovácsoltvassal keretezett folyosó  egyre szűkebbé válik, a kislányom megy elől, én mögötte, és látom, ahogy megy a folyosón, egyre inkább arra kényszerül, hogy a beszűkült folyosó miatt felmásszon a vasrácsra és azon haladjon tovább (alatta a mélység), mígnem a folyosó annyira leszűkül, hogy az azt keretező vasrács és a lakás ablaka összeér, így nyilvánvaló, hogy ez zsákutca, nem lehet tovább haladni rajta. A kislányom még mindig rendületlenül mászik tovább a vasrácson, de rászólok, hogy forduljunk vissza.  
Visszafordulva megint a széles lépcsőházban találjuk magunkat.
Ezúttal egy hatalmas, széles csigalépcső rendszer tárul elénk. A nyitott csigalépcső rendszer mellől körben nyílnak a lakások, míg a csigalépcső olyan széles, hogy az egyes fordulók is be vannak rendezve, és a lépcső maga is nyitott az ég felé is. Ahol mi, a potenciális vevők vagyunk, a lépcsőnek azon a részén egy nagy, fából készült ebédlő asztal van elhelyezve, amelynél emberek ebédelnek éppen. Én és az egyik nő felnézünk a nyitott csigalépcső rendszerből az égre. Azon tanakodunk, hogy mivel ennyire nyitott az egész, vajon mennyi lehet télen a fűtés számlája az épületnek. Igaz, hogy most jó idő van, de belegondoltam, hogy mi lesz télen, amikor fagyni fog. Ahogy ezt elképzelem és kinézek a szabadba, a fák fagyba, zúzmarába borulnak (de ettől meg nem lett tél az álomban, csak az ottani lelki szemeimmel látom a telet, érdekes volt!)
Közben megjelennek a tulajok, férfiak, de csak az egyiküket látom (érzésem szerint hárman vannak -, a többieknek csak a jelenlétet észlelem. Akit látok, egy jó hangulatú, sötét hajú, középkorú férfi. Valaki megkérdezi tőle, hogy tulajdonképpen mennyi az ingatlan vételára? Azt mormogja, hogy legszívesebben azt mondaná, hogy 50 Ft/négyzetméter. Látszott, hogy azért nem akarja kimondani a nyilván csillgászati igazi árat, mert nem akarja megbántani a jelenlevő vevőjelölteket, nem akarja, hogy elmúljon az addigi jó hangulat. Aztán elhangzik - nem tudom kitől - az 500 ezer Ft/nm is. Ez már sokkal reálisabbnak tűnik, a vevőknek nincsenek illúzióik. Elindulunk a jó hangulatú, vidám eladókkal megnézni a tulajdonképpeni eladó házat. Merthogy ez egy ház, és nem lakás. Érdekes helyen van a ház. Ahogy kinézünk a nyitott csigalépcsőn a belső udvarba, egy hatalmas domb tárul elénk - olyan, mint a Várnegyed -, és annak a tetején áll egy kívülről elég elhanyagolt külsejű, nagy parasztház. Amikor meglátom, picit csalódok, hogy ezek a fickók miért nem tartottak rendben egy ilyen frekventált helyen levő ingatlant. Valamint az is átfut az agyamon, hogy egyáltalán miért adják el mégis? Hiszen olyan jó helyen van, hogy még ilyen állapotban is sokat ér.
Ahogy belépünk a parasztházba, megváltozik a véleményem az állapotát illetően. Először a színesre festett falak látványa üti meg a szememet. Erőteljes színes kavalkád ez, nem visszafogott, hanem harsány színekkel - ami mégis visszafogottnak tűnik, mert olyan egységben van az egész látvány -, igazából amolyan művész lakás benyomását kelti, de mégsem az, mert a színkavalkáddal együtt is megőrizte a ház a régi, patinás jellegét. Ahogy túlvagyok ezen az első benyomáson - mely által valahogy átláttam az egész ingatlant, pedig még csak a bejárati ajtónál levő szűk előszobában álldogáltunk -, ránézek a mellettem közvetlenül levő falra, amely speciel világoskék. Egy feliratot látok rajta, mintegy műalkotás-feliratként: "A tűz fölött olvasztott bagoly friss lenyomata." A felirat alatt a fal alsó részén, lenn, meg is pillantok egy nagyon hű, bagoly lenyomatot. Fejjel lefelé van a falon, és fehér, olyasmi, mint egy gipsz lenyomat, de annál élethűbb, mert magának a bagolynak a testéből áll a lenyomat, látni lehet a hófehér pihés tollazatát. Bár nem nyúlok hozzá, érzem a tollazat pihéit.
Tovább haladunk a ház belsejébe. A 3 tulaj jó házigazdaként műsort készül adni nekünk, előkerülnek a gitárok. Észreveszem, hogy a 3 tulaj közül kettő a 2 férfi főnököm, vagyis azzá válnak. Letelepszünk a harsány vöröses falú nappaliban mindenféle állatbőrökre, a tömör faasztalok mellé.
Velem szemben ül le a nagyfőnököm, mellette az egyik kolléganőm, aki a kedvencei közé tartozik. Nekünk vevőknek először egy dalt kell megtanulnunk, ahhoz, hogy ők zenélhessenek és elkezdődhessen az előadás, ui. az általunk megtanult dalt kell ráenekelni az ő hangszeres aláfestésükre. A nagyfőnököm szétosztja az asztalánál ülőknek a kottákat és el kezdi nekünk tanítani a dalt. Zenei előképzettségemnél fogva kitűnök az ügyességemmel a daltanulásban. A főnök mellett ülő kedvencnek nem nagyon megy a kottaolvasás, éneklés. A nagyfőnök azt mondja neki büszkén rám nézve, hogy "úgy csináld, ahogy Áprilia" (itt az igazi nevemet mondja), látszik a tekintetén, hogy büszke rám. Mivel a kolléganőnek nem megy a dolog, a főnök feláll és kivezeti, hogy kinn tanítsa meg neki a dalt. Hiába tudom én jobban, ő mindenképpen azt szeretné, ha az ő kedvence villoghatna a házi fellépéskor a dallal.

2018.01.07. Bénázás a büféasztal körül

A kollégáimmal valamilyen eseményen vagyunk, ahol büféasztalról lehet elvenni a kaját. Libasorban haladunk az ételek mellett, és ami megtetszik, azt elvesszük és betesszük egy papír zacskóba. Nekem nagyon tetszenek a kaják, sok finom sütemény és péksütemény is van, ezek a kedvenceim. Legszívesebben mindből vennék sok-sok zacskónyit, de szégyellem a mohóságomat. Ezért ahhoz a cselhez folyamodom, hogy a különböző fajtájú sütiket is egyugyanazon zacskóba teszem, hogy minél kevesebb zacskót lássanak nálam. Így az egyik zacskó aljába beteszek 2 nagy fehér (édes) nudlit, majd arra teszek rá még 2 nagy meggyes pitét. A piték alig férnek a zacskóba, kibuggyannak belőle. Az egyik kolléganőm rosszallóan néz, nem érti, miért csinálom ezt, és ki is derül, hogy igaza van, nem lenne okom dugdosni a kaját, ui. a kajáspult melletti menetelés nem ér véget az első körrel, hanem folyamatosan lehet körözni tovább, újabb és újabb köröket tenni, további kajákat szedni, így tesz mindenki, menetel az asztal körül, újabb és újabb köröket tesz. Megnyugszom, hogy akkor mégsem kell fedezékbe bújtatnom a meggyes pitéket, és elveszek egy üres zacskót, hogy abba különválasszam őket a nudliktól. De bénazás lesz belőle, mert ami zacskót elvettem, az kisebb, mint amibe beleférnek a meggyes piték, én azonban ügyetlenkedve próbálom beletuszkolgatni a pitéket. Így aztán még az is rám figyel, aki eddig nem.

2018.01.09. Még mindig az egyház....idéző végzések

Az egyházszakadás után vagyunk időben. Az egykori egyházi vezetőm egy emeletes ház valahanyadik emeletén lakik. Lenn állok a kapuban. Mint egykori bizalmi embere, szeretnék vele beszélni, és bepötyögök a telefonomon neki egy sms-t, hogy "találkozhatnánk-e, lenn állok a kapuban, aktuális?" Már épp elküldeném az sms-t (ez végül elmarad), amikor néhány, az egyházból ismert ember kezd kiözönleni a kapun. Szemmel láthatólag egy kisebbfajta egyházi találkozóról jönnek, amit az egyházfő tartott az épületben. Kérdem őket, hogy mi történt, és az egyik nő savanyú képpel mondja, hogy az egyházfő végleg eldöntötte, hogy külföldre megy, nem fogadta el a szeretetüket sem, amivel pedig ugyanúgy körülvették, mint régen, és nem is akarja már őket látni. Feltekintek az egyházfő lakása ablakára és látom - mondom is a lenn lévőknek -, hogy "hát pedig vannak, akik felmentek hozzá és akiket szívesen fogad." Egy hosszú hajú szőke nő fenn a lakásban negédes képpel épp bezárja az ablakot, rá van írva az arcára, hogy épp nagy nyalizás folyik odafenn az egyházfőnek.
A tekintetem az eggyel feljebb levő lakás nyitott ablakára siklik, ez egy kis lakás, és az egyik másodunokatesóm, M., valamint a tesóm lakik ott a pasijával. M. a kanapén ülve olvas, a tesóm pedig egy kicsit arrébb ülve beszélget a pasijával. Csodálkozom, hogy férnek el hárman így együtt egy ilyen kislakásban. M. testtartása (lehajtott fejjel belemélyed egy könyvbe) is jelzi, hogy kicsi a lakás ennyi embernek.
A következő jelenetben újra az egyháziakkal beszélgetek a szabadtéren (lehet, hogy ugyanaz a helyszín, mint az előbb, de nem ugyanazok az emberek vannak ott), és egy rövid fekete hajú nő arról kérdezget, hogy mi az a bírósági papír az egyház perében, amit kapott, egy időpont van rajta feltüntetve. Többen is kaptak ilyet. Magyarázom nekik, hogy ezek idéző vegzések, meg kell jelenni a tárgyaláson tanúskodni. Különböző időpontra szólnak. Akkor esik le nekem is a tantusz, hogy én is kaptam ilyet, megnézem, elolvasom, hogy 11-én 12.00 órára szól. Hiába kértem az egyház képviselőjétől, hogy ne idéztessen be, mégis megtette. Átsuhan rajtam az a sok információ, amit tudok, és az aggódás, hogy azt majd mind ki fogja szedni belőlem a bíróság.

2018.01.18. Fejétől bűzlik az eper

Szép, öklömnyi nagyságú eprek vannak egy üvegben. El kezdem kiszedegetni őket. Egy társasággal kirándulni indulunk, magunkkal akarjuk vinni az epreket elemózsiának. A felül levők nagyon szépek, hibátlanok, de az alattuk levőkből kis fehér kukacok másznak kifelé. Undorodom tőlük, mint minden csúszómászótól. De azért azokat az epreket is kiszedegetem, mert épek, viszolyogva lesöpröm róluk a kis kukacokat. Ahogy be-benyúlok az üvegbe, az üveg oldalán már nagyobb, 3-4 cm hosszú fehér kukacokat is látok, azoktól annyira félek, hogy mindenképp megpróbálom kikerülni, hogy hozzájuk érjek. Az üveg alján levő eprek lefelé eső részén észreveszem, hogy azok már barnán poshadtak.

2018.01.23. A P. család

Álmomban hazafelé utazom autóval a kislányommal anyukámékhoz. Útba ejtjük a dédapám házát is, hogy ránézzünk az üres birtokra. Sajnálattal állapítom meg, hogy nincs nálam a háznak a kulcsa, ennek ellenére be tudunk menni, nyitva az ajtó. Meglepődve tapasztalom, hogy a férjem távolabbi rokonai - akikkel egyébként nagyon jóban vagyunk - ott vannak a házban teljes létszámban, legalább 3 család. A kislányaik a kislányom nagyon jó barátnői. Így örömmel veszem, hogy találkozunk velük. Benn a házban kiderül, hogy a két kislány ott is alszik, így el kezdem pedzegetni a kislányomnak, hogy nyugodtan ott alhat ő is, én továbbmegyek a szüleimhez egyedül és másnap érte jövök. A kislányomnak nem sok kedve van ehhez, gondolom, amiatt, hogy ez a ház ódon, nincs felújítva, meredten nézi a kopott padlót. Aztán el kezdem körbejárni a házat, kimegyek az udvarra, vagyis a hosszú tornácra, és még a saját nagyon rég nem látott két női rokonommal is összetalálkozom, akik azonban csak álmomban ismerősök nekem. Természetesnek veszem, hogy ott vannak, mivel úgy gondolom, hogy ennek az ősi háznak a velejárója, hogy a régi időkből származó, rég nem látott rokonaimmal is összefuthatok ott. A vonásaikat nézem és annyira ismerősnek találom őket, erősen koncentrálok, hogy eszembe jusson, kik is ők. Még mondom is nekik közben, hogy "Kik is vagytok ti?" Ők pedig fürkészően néznek rám, hogy vajon kitalálom-e. Az egyiküknek elég torz az arca. Végül azt hiszem, a segítségükkel kitalálom, hogy kik ők.
Aztán továbbmenve, a férjemhez közeli 3 családnak a további tagjaival találkozom, örülünk egymásnak stb. Azonban, ahogy jobban szemügyre veszem az épületeket, egyes részeket stb., egyre inkább azt látom, hogy egyik-másik épület, vagy épületrész nagyon szépen fel van újítva. Ez a 3 család jómódú, jó ízlésű, így kitalálom, hogy mindez az ő művük. A felújítás felületes szemlélőként nem tűnik fel, csak amikor jobban is megnéztem a részleteket, azaz ráközelítek. Az egykori istállónak pl. összedőlve kellene lennie, azonban valami egészen jópofa, mesebeli várbeli elemekkel díszített, középkori parasztudvarbeli stílusban fel van újítva (hasonlóan, mint amit a "Fatornyok, rácsok, cellák" c. tudatos álmomban láttam, ahhoz talán be is tettem egy képet anno). És ahogy tovább haladok, látom, hogy szépen kicsempézett fürdőszoba is van, és egyéb felújított elemeket is látok a birtokon. A padlózat felújítása az álomban hangsúlyosan feltűnik több helyen, de jócskán vannak felújítatlan részek is. Lám - gondolom magamban - nekik pikk-pakk sikerül az, amit én évtizedek óta halogatok. És milyen szépen megcsinálták! Ekkor esik le a tantusz, hogy ez a 3 család életvitelszerűen betelepedett a dédapám házába, anélkül, hogy erre engedélyt kértek volna. Innentől kezdve keresem az alkalmat, hogy feltegyem nekik a kérdést, hogy milyen alapon költöztek ide úgy be, hogy nem is szóltak nekem? Az is átfut az agyamon, hogy talán arra utaznak, hogy ha ezt 10 évet  át nem kifogásolom, akkor majd azt mondhatják, hogy elbirtokolták és akkor már az övéké. Amint el kezdem feszegetni ezt a kérdést, hogy milyen alapon költöztek be, mindenki hirtelen megváltozik, azaz kőkemény, elutasító arckifejezést vesz fel, mint akik beszélni sem hajlandóak erről. Fogadjam el és kész. Teljesen természetesnek veszik, hogy ott lehetnek. Számomra viszont abszurd és felháborító. Miután az egyik nőtől kategorikusan elutasító választ kapok, nagy reményekkel odafordulok az említett kislányok anyukájához, hogy hátha vele szót tudok érteni. Valamit mondok neki arról, hogy nem illik csak úgy betelepedni ide a megkérdezésem nélkül, de azonnal felveszi ő is azt az elutasító egyenarckifejezést és kategorikusan, ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatja, hogy "mi most itt élünk". Kész, pont, nincs apelláta. Átfut az agyamon, hogy mindegyiküknek gyönyörű háza van, de az apa valszeg összetűzésbe kerülhetett a törvénnyel a munkahelyén, és menekülniük kell, el kellett hagyniuk az otthonukat, és ők sem boldogok ettől. Ettől még nem érzem jogosnak, hogy miért pont a dédapám házába telepedtek be a megkérdezésem nélkül (azontúl, hogy az jó nagy és mind elférnek benne).

2018.01.25. Füstbement zsíros üzlet a majálison

Többen vagyunk egy iskolaféleségben, egy széles folyosón. Megkérdezem az unokahúgomat, akar-e velem jönni futni, de azt mondja, nem akar. A kezemben van egy újság és meglátom benne Estée Lauder fényképét. Megdöbbenek: egy kézzel rajzolt, tátott szájú tigrisfej, aki mindenkit kész elnyelni, aki az útjába kerül. Átjön, hogy azért ábrázolják így, mert biztosan ilyen ragadozó volt a jelleme (a nő már meghalt). Odarohanok az egyik kikent kifent kolléganőmhöz, akiről feltételezem, hogy érdekli a kép, és megmutatom neki. A kezébe veszi az újságot, és valóban szenzációsnak tartja a képet, mutogatja a többieknek is. A hátoldalán van egy másik híres nő, talán a L'Oreálos igazgató asszony, Liliane Bettencourt, aki nemrég halt meg, őt szép nőként ábrázolja a fotó. Szólni akarok a kolléganőmnek, hogy azt is nézze meg, de annyira el van foglalva a másik képpel, ahogy a többieknek mutogatja, hogy nem figyel rám. Bemegyek a mosdóba. Ott megint összefutok a kis unokahúgommal, talán megint szóba kerül a futás, de ő mosolyogva közli velem, hogy május 17-én összeházasodik a szerelmével, Zs-vel. Elképedek. Később anyukámat látom, amint ő is megtudja a hírt, és azon sopánkodik, hogy "de hisz még olyan fiatal az unokája" (az unokahúgom). 
A következő jelenetben egy tisztáson vagyok, egy majálison, vagyis népünnepélyen. Letelepedek a fűre a táskámmal (sokminden van benne). Kotorászok benne, előveszek 5 borítékot bélyeggel. Az 5 bélyeget rá akarom ragasztani a borítékokra. Az egyik levelet egy kislánynak írhattam, mert van egy Barbies bélyegem is. Itt valahogy bekavarodik a gondolataimba a Fázis-filmből ismert Valeria Lukyanova, az "élő Barbie". Szóval ragasztgatom a bélyegeket, erre az egyiknek elszakad a sarka, ahogy az öntapadós bélyeget leszedem a ragasztós papírjáról. Sajnálkozom, hogy pont a Barbie-s! Megfordítom a ragasztós papírt, mert a hátoldalán is van valami, egy kiskacsás kép, azt is lehúzom, már csupa ragacs az összes ujjam, de az a kép sajnos csak egy matrica, nem bélyeg. Mellettem van egy stand, ahol kaját, piát árulnak. Odamegyek, hátha van bélyeg is, az elszakadt helyett vennem kell egy másikat, félek, hogy így, elszakadva nem kézbesítik, de azért ráragasztom a borítékra, és megállapítom, hogy annyira hülyén néz ki, hogy kizárt, hogy ezt így kézbesítsék. Mondom az árus pasasnak (macsó a pasi, fekete göndör haja van), hogy kérek egy bélyeget. Odaszól egy másik árus pasas kollégájának, hogy bélyeget akarok venni, ezzel quasi átirányít hozzá. Odamegyek a pult másik oldalára ehhez a másik pasashoz, aki felkiált, hogy "na megjött az első zsíros üzlet!" Ez a pasi is macsó, fekete póló feszül a felsőtestén, kigyúrt karizmai kilátszanak, szőke tüsi haja van. De mégsem ő szolgál ki, hanem hátulról kijön egy lepukkant, idős, szakállas pasi, aki egy nagy üveg piát, valami pálinkát tart a kezében, átnyújtja nekem és közli, hogy hatezer forint. Mondom neki, hogy nekem csak egy bélyeg kell. Azt mondja, hogy azt csak ezzel az üveg piával együtt lehet megvenni. Otthagyom őket. 
Tovább nézelődöm a majálison, amelynek a részleteire már nem emlékszem. Elindulok vissza a füvön hagyott motyómhoz, emlékeztem, hogy az egyik régi kolléganőm is ugyanoda telepedett le, biztosan vigyázott a cuccomra. Ám látom, hogy ő már nincs ott. "Hogy hagyhatta ott a cuccomat?" - gondolom felháborodva. Aztán rájövök, igaza van, én mentem el szó nélkül, ő meg nem őrizhette ott a cuccomat egész nap, de azért én a helyében nem lettem volna képes csak úgy otthagyni a cuccot. Gyorsan szétnézek a táskámban, rengeteg kacat van benne - emlékeztem a mozdulatra, amikor valamikor az álom során beleborítottam ömlesztve valamit -, és megkönnyebbülve megállapítom, hogy minden megvan.

Ő nem Barbie baba, hanem egy igazi ember, Valeria Lukyanova....és nem utolsó sorban tké-fun  : : 

2018.01.29. Meztelenül félek egy lakásban

Álmomban egy kis lakásban vagyok meztelenül, a fürdőszobában fény van, épp most zuhanyoztam. De félek. Beszélgetés zajlik valakik közt, amit csak a fejemben hallok, de tudom, hogy valóságos beszélgetés, ami a lakásra vonatkozik: mintha a tulajt csesztetné valaki (szomszéd?), hogy ne hangoskodjon. Mivel én csak szívességből tartózkodom a lakásban és csak most, nem veszem magamra a megállapításokat, hanem csak konstatálom, hogy úgy egyébként ilyen problémák is vannak a lakással. Kijövök a fürdőszobából, leülök az ágyra és teszek veszek. De még mindig félek. Megállapítom, hogy senki sem jöhet be, biztonságban vagyok. Az egyik ajtót (nem a bejáratit) meg is nézem, hogy be van-e zárva, bevan. Rápillantok a fürdőszobára, ahonnan az előbb kijöttem, és látom, hogy most sötét van ott. Határozottan emlékszem pedig, hogy égve hagytam a villanyt. Odamegyek próbaképpen, hogy nem mozgásérzékelős-e a lámpa és csak azért aludt el, mert eljöttem onnan, nem érzékel mozgást. Amint odelépek, felvillan. Megkönnyebbülök. Hallom, ahogy a bejárati ajtónál a kaputelefon pittyegést jelez, vagyishogy valaki lentről kóddal kinyitotta a kaput és a lakásba tart. Úgyse tud bejönni, gondolom, mert a lakás ajtaja be van zárva, de azért a biztonság kedvéért odaugrom, megnézem. Nyitva van! Rohanok a kulcsért - amit hirtelen nem tudom, hova tettem, keresgélni kell, de megtalálom -, hogy bezárjam, mielőtt az illető felér a lakáshoz. Meztelen vagyok ugyebár, meg hát félek is. Sikerül bezárnom az ajtót. Csengetnek. Óvatosan kinyitom. Egy fiatal, szép sima bőrű, fekete hajú, elég jóképű pasi áll az ajtóban. Halk hangon magyarázza méltatlankodva, hogy "sikerült beszélni velük, de annyit kellett nekik beszélni, mire felfogták, hogy hagyják abba." Annyit felfogtam, hogy amit mond, az álom elején általam is hallott beszélgetés témájára utal.
Felébresztettek.

2018.02.19. Agyrém (anya-lánya motívumos)


Álmomban Észak Koreában voltam a kislányommal. Illetve egy magyar csapattal, de a kislányom is velem volt. Valamiféle foglyok voltunk, de nem úgy, hogy börtönbe lettünk volna bezárva, hanem turisták voltunk, és állandóan figyeltek minket közvetlen közelről a rendfenntartók. Szigorúan lesújtottak,  ha valami olyat tettünk, ami szerintük nem volt megfelelő, pl. a legváratlanabb pillanatban lelőttek közülünk valakit találomra. Egy ízben egy olyan helyen voltunk, ahol egy akadály pályán kellett megoldanunk a feladatokat. Két sorban haladtunk és nem volt egyszerű, mert az egyikben a kislányom, a másikban pedig én voltam az első. A levegőben voltak kötelek kifeszítve és azokon kellett haladtunk. Nagyon féltettem a kislányomat, mert arra gondoltam, hogy ő félni fog ettől a feladattól ott fenn a magasban és nem lesz elég ügyes, hogy végigcsinálja, nem neki való ez. Biztosra vettem, hogy elégedetlenek lesznek majd velünk és lelőnek minket. Elindultunk egymás mellett megoldani a feladatot, első menetben egy szűk, kötélből font folyosóba kellett bebújni. Féltem a klausztrofóbiámtól, de jobban féltettem a kislányomat, mert épp előtte tekeredett rá a kis csuklójára és ujjaira a kötél, nem tudott szabadulni, de átnyúltam és kibogoztam neki, mondogattam neki, hogy "ne félj, segítek". A kötelek addigra már teljesen elszorították az egyik kis kézfejét, ujjait. Kibogoztam, és így tovább tudott ő is haladni a kötélből font folyosóra. Amikor bebújtam, a következő pillanatban megoldódott a helyzet, mert nem egy szűk folyosón találtam magam, ui. a kötelek szétbomlottak, vagy mi, és legördülve egy lépcsőt képeztek a tág helyiségben, ahol ez az egész zajlott. Így többé-kevésbé sikeresen teljesítettük a feladatot a kislányommal, de mivel nem tökéletesen, merthogy az elején volt az a malőr, amikor segítettem neki, biztos voltam benne, hogy lelőnek minket. De nem ez történt, hanem még gratuláltak is nekünk, és díjat is kaptunk, két helybeli fiatal, népviseletbe öltözött lány mini bő szoknyában mosolyogva jött elénk, kezükben valamilyen ezüstszínű serleggel, vagy edénnyel, amit mosolyogva átadtak nekünk.
Kiszámíthatatlanok voltak a koreaiak, sosem lehetett tudni, hogy a következő pillanatban kitüntetnek, vagy lelőnek. A két véglet miatti bizonytalanság-megfélemlítettség-sose tudtuk, hányadán állunk-érzés lengte be az álmot.
Ezt követően egy szobába tereltek be minket, nagy fehér, többszárnyú ajtajai voltak, mint amilyenek a régi polgári lakásokban vannak. A ruhásszekrényben állt meglapulva egy fekete bőrkabátos alak, ő onnan figyelt minket, ő az egyik régi vezérigazgatóm bőrébe bújt. Ki-be nyitogattuk a szekrény ajtót, közülünk is bebújtak oda néhányan, főleg gyerekek, jó bulinak tartották. A fekete kabátos pasi is mosolygott. Ebből arra következtettem, hogy nem is olyan szigorú a megőrzés, biztos ki lehet menni egy kicsit ebből a szobából. Kimentem onnan a kislányommal. Ez a lépés azonban végzetesnek bizonyult. Egy hatalmas, régi vágású épület csarnokában találtuk magunkat, tele lépcsőkkel. A lépcsőkön le-fel mászkáltunk. Előbb-utóbb azt gondoltam, hogy ideje visszamennünk a szobába, nehogy baj legyen belőle, hogy kimentünk, el is indultam. Már elértem az ajtóhoz, amikor a kislányom, aki kicsit lemaradva jött mögöttem, el kezdett utánam szaladni. Abban a pillanatban az egyik lépcsősoron egy őrző koreai férfi szaladt felfelé kiabálva-felháborodva fegyverrel a kezében, és lelőtte a kislányomat. Láthatóan abból lett a baj, hogy a kislányom szaladt és ezzel megzavarta a rendet, valamint azt is hihették, hogy szökni akar. Szegény kicsi összeesett a lépcsőn, ahogy visszafordultam az ajtóból, láttam, hogy torkon lőtték, és a torkán egy kör alakú véres lyuk tátong, a kicsi kezét odatette. Szegényke a lépcsőn fekve, a torkát fogva nézett rám kérdőn a földről felfelé nézve a hatalmas barna szemeivel,  hogy miért nem rohanok oda hozzá. Én meg csak álltam az ajtóban lefagyva és az első reakcióm, gondolatom az volt, hogy nem mehetek oda, mert akkor engem is lelőnek. Láttam magam kívülről, a fagyos, hideg, gyáva tekintetemet. Átforott rajtam, hogy igen, oda kellene rohanni, de mi lesz, ha lelőnek? És hogy lehetek ilyen sz@ralak, hogy nem rohanok egyből a kislányomhoz? Néztem a kislányomra, majd győzött az emberségem és akkor már gondolkodás nélkül odarohantam hozzá, leültem a lépcsőre, a kis fejét a karjaimba vettem. Franciául beszélt szegényke, ezzel próbálta elterelni a saját és az én figyelmemet is a tragédiáról, hogy mindjárt meg fog halni. Még most is azzal törődött, hogy én nehogy megijedjek és hogy meg nyugtasson, hogy nem lesz semmi baj. Mondogattam neki, hogy ne erőlködjön, ne beszéljen, ne erőltesse magát, pihenjen. És ekkor felebredtem, ami sok az sok.  

2018.02.26. A Pál utcai fiúk

Álmomban elindulok megkeresni a Füvészkertet, A Pál utcai fiúk helyszínét. Nem pestiként megérkezem Pestre, és már a helyszín közelében vagyok, de mégsem találom, bolyongok a szűk sikátorok, sötétbarna falú, magas, elhagyatott épületek közt. Megkérdezek egy fiút, aki mögöttem jön járókelőként - kicsit félek is tőle, mert azt hiszem, hogy engem követ -, hogy hol a Füvészkert? "Arra"- és ujjával mutat az egyik irányba. Elindulok arra, nézem az utcatáblákat, de nem találom. Egyszer csak elérkezek egy dombhoz, ahol nagy tömeg van. Munkások is dolgoznak a dombon, de ettől függetlenül is nagy ott a jövés-menés. Elindulok felfelé a dombon, és az egyik munkás úgy akar kikezdeni velem, hogy fentről papírgalacsinokat dobál a ruhámra. Furcsának találom ezt a pofátlanságot, ahonnan jöttem, ott nem ez a szokás, de valaki megszólal mellettem, hogy itt Pesten ez a szokás, mint valami divat, nincs ebben semmi. Közben a domb tetején elhelyezett nagy kivetítővásznon, kimerevített képen látom a pasinak az arcát, aki ezt csinálja. Fekete hajú, amolyan olaszos, jóképű melós fickó, fehér atlétában.
Még mindig nem találom a Füvészkertet, de a dombon mellém szegődik egy lány, és megkérdezem tőle. Azt mondja, "gyere velem!" Elindul homlokegyenest más irányba, le a dombról. A domb tövében a kövesút túloldalára mutat, hogy "ott van!" Egy hatalmas, nagyon széles, domború híd magasodik ott. Hömpölyög rajta a tömeg. Elindulunk a híd felé, át a kövesúton, közben előrelátóan vissza-visszanézek a járdára, hogy vajon merre van a metró, hogy ha visszafelé jövök, megtaláljam. Nem látom, ezért megkérdeztem a csajt, hogy "merre lesz majd a metró, ha visszafelé jövök?" A hátam mögé mutat, hogy "arra". Továbbmegyünk, át a hídon, és ahogy közeledünk, útközben az utca feliratát sikerül nagyjából elolvasnom, hogy "Füvészkert", majd elém tárul a Füvészkert. Az álmomban ez egy hatalmas, fákkal és buja zöldnövényzettel övezett pálya (édenkert benyomását kelti a belvárosban), egy nagy hálóval az egyik oldalán, amely vagy 4-5 égbebenyúló, frissen festett vasoszlopra van kifeszítve. Jóleső érzéssel tölt el a grund jólismert, vagyis a könyvből, az olvasmány alapján ismert látványa. Ez az érzés, hogy már láttam a grundot, hangsúlyos az álomban (a valóságos regényben a helyszín nem ilyen, de az álmomban ilyenként azonosítottam be.) Egy nő, valamiféle idegenvezető áll mellettem. Áhítattal nézem a vasoszlopokat.
- Ezek az eredeti, korhű vasoszlopok?- kérdezem a nőtől.
- Igen - válaszolja. - Csak le vannak festve.
- Ezeknél halt meg Nemecsek? - kérdezem áhítattal, és lejátszódik előttem a jelenet. Az álmom szerint Nemecsek az egyik oszlopnál a hálóba kapaszkodva halt meg.
- Igen - mondja a nő.
- Ezeket a vasoszlopokat érintette meg? -kérdezem továbbra is áhítattal.
- Igen, ezeket. Ezek ugyanazok, csak le vannak festve.